Az egyszerűség szépsége - Huawei G6-L11 teszt
Rákérdeztem a (fő)szerkesztő úrra, milyen tesztek lesznek mostanság, mire közölte, hogy most mondta le a teszteket, mert ő ugye erősen nem tartózkodik Magyarországon. Mindig is az önfeláldozásomról voltam híres, ezért itt az első androidos telefon tesztem. Érdekes móka lesz.
Elöljáróban annyit. hogy az első okostelefon, mit használtam, egy ZTE Blade volt. Régen volt, szép volt, a múlt megszépíti, és így tovább. Egy biztos, az Android is rengeteget változott azóta, mióta a Blade-en kiélveztem az utolsó 2.x verziójú Android kínálta örömeket. De erről majd később.
Tartozékok, külső
Az áldozat fehér dobozban érkezett, amiben a telefon mellett töltőfej, USB-Micro-USB kábel és headset volt. Slussz, bár miért is várnánk többet, ne feledjük. középkategória. A bolti dobozban (ez egyértelműen külön a tesztkészüléknek való) talán van még egy két plusz, például egy kézikönyv, amiből meg lehet tudni, hogy a fenébe kell beleoperálni a SIM kártyát. Kinézetre, anyaghasználatra, összeszerelésre igényes, csak a körben fémcsík lehetne kicsit kevésbé iphone-os hangulatú. Végül aztán csak kiderült a titok: az alján az a kis izé arra szolgál, hogy beleakaszd a körmödet és leszedd a hátlapot. Valami extra jelzés azért lehetne ott még. Odabent szép rend van, meg egy jó kis 2000 mAh-s Lítium-Polimer akkumulátor, ami furcsa módon nem cserélhető, vagy legalábbis nem házilag. Jobbra fent van az SD kártya helye, alatta pedig a SIM kártyáé. Semmi panasz nem lehet rá, minden könnyen ki-be pakolászható.
A kijelző is rendben van, bár én nem vagyok híve ennek a qHD (540×960-as) felbontásnak. Ehhez 4,7 hüvelykes képátlót kapunk, természetesen nem is dicsekednek a PPI értékkel. Viszont a kijelző fényereje és betekintési szöge sem mindig parádés. Én ha lehetett maximális fényerőn használtam, de amint mondjuk 24-et kezdtem el nézni, ami nem a fényáradatról szól, azonnal elfelejthettem, hogy a merőlegestől nagyon eltérő szögben nézhetem, ha nem akartam borzalmasan eltorzult sötétekkel szembesülni.
Hardver, szoftver
A cucc közepén egy Qualcomm Snapdragon 400-as (MSM8926) található, amely tavaly év vége felé jött ki, és jellemzően nem a nagytesókba teszik bele, hanem az afféle jószágokba, mint pl. a Lumia 635, a HTX One Mini vagy a Samsung Galaxy W. középkategóriás androidos készülékről lévén szó a szinte kötelező 1 GB memória van benne, és 8 GB háttértároló, aminek azonban a fele sem volt szabadon, ugyanis a többi részén van a rendszer, mega témák, meg még mit tudom, mi. 4GB a rendszernek az szerintem nem kevés, volt már hiszti fele ennyiért is.
Androidból az utolsó előtti (előtti) verziót kapta meg, a Jelly Beant (4.3), ami bizony már elmúlt két éves. Ha valamiért, hát ezért sem fogok Androidra váltani: egy a teszt idején kevesebb. mint fél éves telefonon már igazán illene KitKatnak lennie. Ez fölé a Huawei saját gyári launcherét ültették (pár téma is van hozzá), ami teljesen tisztességes, és ami még fontosabb, nincs agyontömve minden vacakkal, és valószínűleg éppen ezért kifejezetten szépen regál a felhasználó óhajaira, vagyis maga a launcher egészen akadásmentesnek mondható. Egyetlen egy kérdésem volna a dizájnerekhez: Elegant névre miért a babás színű, rózsamotívumos példányt keresztelték el? Minden az, csak éppen nem elegáns. Hogy aztán az FM rádió hogy a bánatba került az Eszközök mappába a mindenféle utilityk közé, azt valószínűleg soha nem fogom kitalálni. Mindenesetre ha kerestem volna nagy bajban lettem volna, de nem baj, mert a külsején ugyan reszelgettek valamelyest, de ezt leszámítva ugyanaz a fapados borzalom, amilyen már 3-4 éve is volt a 2-es Android hőskorában.
Aztán szép lassan jöttek az „örömteli” meglepik. Az első keserű tapasztalat az volt, hogy jó darabig nem sikerült képernyőképet készítenem, aztán elárulták, hogy jó hosszan kell nyomni a gombokat. Azóta sem tudom, miért, mert a hangerő le plusz képernyőzár gombnak így együtt semmi egyéb funkciója nincs, tehát kicsi esélye van, hogy véletlenül nyomogatni kezdjük őket egyszerre: kivéve (meglepetés, meglepetés!), ha képernyőképet szeretnénk készíteni. Az Android beállításai meg hát mit mondjak, ugyanaz a katyvasz, mint volt, elképesztő, de 10-ből 5-ször gugliznom kellett, hogy mit hova tettek. Voltak meglepik bőven. Nem véletlen a címválasztás: amilyen egyszerű, funkcionális maga a készülék, olyan átláthatalan helyenként a rendszer még mindig.
A médialejátszó unos-untalan shuffle módba kapcsolt, de erről majd később. Volt, hogy a feloldás gomba hatására legördült az értesítési sáv, a TagWriter app képtelen volt leszedni a koordinátáimat, meg effélék. Nem tudom, hogy a launcher hibái-e ezek vagy sem, de önmagukban is elég kellemetlenek voltak, hát még együtt.
Sajnos a böngészés sem volt túl örömteli. kipróbáltam a gyári böngészőt és a Chrome-ot is, időnként mindkettő elég lassan töltötte be az oldalakat, és sajnos hajlamosak voltak kisebb-nagyobb lagolásokra is. A mobil oldalakkal persze jól elboldogultak.
Meg persze az is valami iszonyú elkeserítő, hogy minden vacak, amit elindítok, a kilépés után is ott jojózik nekem a háttérben és kézzel, egyesével kell kilőnöm. Az utóbbi fél évben nagy mániám. hogy minden egyes tesztkészüléket átadok az én gyermekemnek. Egyrészt ha tudja használni, akkor nagy baj nem lehet vele, másrészt meg ilyenkor derülnek ki az ilyen szépségek, hogy amikor egy órácska nyomkodás után visszadja, kábé két-három tucat ilyen-olyan francnyavalya kolbászol a háttérben, zabálva az androidos szemmel nem túl bő kézzel mért 1 GB memóriát.
Ennek megfelelően aztán a készülék időnként úgy döntött, ő jobban tudja nálam. hogy újra-e akarom indítani. esetleg leállítani. Nem mondom, tisztes fejlődés a Jelly Bean mondjuk egy Ice Creamhez képest, de azért egy 1 GB memóriával szerelt hangsúlyozottan középkategóriás készüléktől ez annyira nem szép. Persze, ha az ember kordában tartotta az appokat, és szorgalmasan irtotta őket a háttérből, akkor ezek abbamaradtak, de azért ne már, hogy 2014-ben egy okostelefon ilyet.
Multimédia
A gyári klasszikus, nem agyba dugós, L alakban tört a csatlakozója, és a készülék bal oldalán alul csatlakozik, ami a zsebre dugós ügyfeleknek kifejezetten jó. Csak éppen mégse. Ha megmozdítom az aljzatban, akkor csúnyán recseg, mintha kontakthibás lenne, ami sajnos nagyon kellemetlen hiba, de valószínűleg egyedi eset, olyanért pedig nem húzunk le típust. Maga a füles maximum átlagosnak nevezhető hangzású, fönt még csak-csak, a basszusoknak azonban igencsak soványka az ő aljuk, a lábdob meg egyenesen valami tompa puffanás a horizonton túlról. Jó, persze, ez nem zászlóshajó, tehát ne várjunk tőle túl sokat. Összességében hangsúlyozom, tisztességes, nincs nagy baj vele.
A gyári zenelejátszóval annál inkább. Néha – mit néha, körülbelül minden indításnál – öntudatra ébredt szegénykém, és olyankor átment lázadó tinibe, aki igyekszik felülbírálni az atyai önkény szabta parancsokat. Kedvencem az volt, amikor a The Wallt shuffle üzemmódban indította el, majd amikor ráparancsoltam, hogy ne tegye, öt perccel később újra rákezdett a lázadásra. Na, akkor kicsit utáltam szegényt.
Na, a kihangosító hangszóró az viszont a műfajában nagyon is, hogy nem rossz darab, és okosan van megcsinálva: ha asztalra teszem, kicsit hangosabban és szebben szól. Utálok kihangosítót használni zenehallgatásra, de esküszöm, ettől nem mentem falnak.
Az előlapi kamera sajnos a szóra sem érdemes kategóriát erősíti. Hivatalosan 5 megapixeles, ám ezt kiválóan titkolja előlünk. Azazhogy az 5 megapixelt, azt nyomokban még csak-csak tartalmazza, ám még a csodálatos (muhaha) automatikus retusálás kikapcsolása esetén is valami meghatározhatatlanul karaktermentes dolgot ad ki végeredménynek. Videotelefonálásra viszont meglepően jó, valahogy olyankor egész tisztességes eredmény jön ki a túloldalon. A hátlapi tisztességesnek mondható, de ódákat nem zengenék róla. ha nem muszály. Alant pár kép – ha akit érdekel, miért fordult el a többségük 90 fokban: nos, mert a szerkesztőfelület így akarta, vagy nemtom.
Összefoglalás
Bármennyire is tűnik nyafogásnak amit előadtam, azért a pénzért amennyibe ez kerül, simán jó, ráadásul mind az anyaghasználat, mind az összeszerelés szerintem kiemelkedő a kategóriájában. Na jó, nem teljesen simán, de igazából egyáltalán nem rossz. Kellenek hozzá kompromisszumok, de azok elfogadhatóak. Két évvel ezelőtt egy ilyen tudású androidos telefonért simán legombolták volna a dupláját is. Tény, hogy időnként makrancoskodik, meg bénázik, de alapvetően azért a nagyjából 50-60 ezer jó magyar forintért amennyit rablánc nélkül elkérnek érte, ez így a középkategóriában nem egy rossz választás, ha valaki kifejezetten androidos telefont szeretne.
A jó minőségű képek Huawei sajtófotók. a többi a szerző műve.
A készüléket a Huawei biztosította.
Ha szeretnél több információt, vagy csak beszélgetnél, keresd Facebook oldalunkat!
